Most én voltam valakinek a meglepetés! És olyan jó volt izgulni, hogy vajon örülni fog-e nekem, amikor meglát?! 

A húgom immáron diplomás felnőtt, bár számomra még mindig csak az én kishúgom, hát félelmetes, milyen gyorsan telik az idő és máris felnőtt nő lett belőle. De ezt is megcsinálta, és annyira büszke vagyok rá, mert nem ám akármilyen kis szaros büfé szakon végzett, ahol az ember azt se tudja az mi, meg egyáltalán mi lett belőle és hol tud majd elhelyezkedni. Nem, ő gyógypedagógus lett, aki a hallássérült gyermekeket fejleszti. Szurdopedagógus egészen konkrétan! Igen, ilyen komoly szakmája van és annyira ügyes! Hmm...szóval neki volt diplomaosztó ünnepsége, ahol a kezébe adják a naaagy diplomát és fehér kesztyűs kézzel kell kezet fogni a dékánnal. De persze szerinte ez egy baromság és még talár sincs, tök gagyi, el ne menjünk! Na, hát én meg lelkiismeret furdalással éltem volna, hogy nem megyek el a diplomosztóra? Felültem a nagy napon a hajnali IC-re és felzötyögtem Budapestre. Közben 3× szétfagytam a klímától, mert a MÁV nem ismeri a klíma fogalmát, szerintem így hibernálják az utasokat, hogy ne tűnjön fel a késés...Na mindegy, egész hamar eltelt az idő (mondom én...amit hibernálva töltöttem), anyáék értem jöttek és együtt mentünk meglepetést szerezni, melynek főszereplője én magam voltam. És amikor ajtót nyitott a kopogás után, akkor örült, és úgy megkönnyebbültem, hogy láttam rajta, hogy örül és nem is érti mit keresek itt és honnan jöttem meg mikor és miért? Együtt mentünk a nagy messzi iskolába, ahol nem volt egy árva lélek se, már gondoltam magamban, hogy "na ez tényleg elég csöves diplomaosztó lesz, sehol egy ember...". Aztán csak vártunk még egy családdal együtt, csak vártunk és nem történt semmi. A terem zárva volt. Elővették a lányok a meghívót és na, akkor ért arculcsapásként mindenkit a felismerés, az ünnepség JÚLIUS-ban lesz és nem júniusban...a többi stimmelt! Nos, hát akkor örültem a meglepetésnek, csináljunk pár képet, mintha mégis most lett volna, aztán menjünk ebédelni. :))))) Ekkora poént, szétröhögtük magunkat! Blama, de minden rosszban van valami jó: egy hónap múlva úgyis Pestre érkezünk szabadságunk alkalmával és épp itt leszünk, szóval el tudunk jönni akkor is. Még jó, hogy nem 1 hónappal korábban volt. 

Túltettük magunkat az első sokkhatáson, szegény csak szabadkozott, hogy ne haragudjunk rá, meg én csak ezért utaztam ma fel Pestre 3 órát, meg kidobott pénz ... stb. Hát nem, nem kidobott pénz! Soha nem kidobott pénz, amikor munka helyett a családommal tölthetem az időt, akiket szeretek és kihasználom még azt a 2 óra pluszt is, ami az ünnepség helyett adódott, hogy velük lehessek. Szóval egyáltalán nem kidobott pénz, együtt ebédeltünk, babát látogattunk, sétáltunk, vásároltunk, felmentünk a várba, a Halászbástyába és csomó-csomó képet készítettünk. És olyan volt, mintha megint kisgyerek lettem volna, gondtalan. 

Este a vonaton hazafelé csak pörgettem az agyammal a képeket, amiket aznap a belső fényképezőmmel készítettem és archiváltam a fotókat, hiszen ilyen véletlen félrenézett dologból ilyen fantasztikus kirándulás kész főnyeremény!