Ma reggel olyan történetet kellett felidéznünk a munkatársaink számára, amit a többiek nem ismerhetnek rólunk/tőlünk. Szinte semmi nem jutott eszembe...sok-sok apró kis szilánk az életemből, de egy egész történet? Alig emlékszem valamire az általános iskola 4. osztály előtti időkből. Az agyam blokkolta ezeket az időket...amikor egy teljesen új környezetbe kerültem, amikor én voltam a kitaszított az osztályban, akit lehetett csúfolni, lehetett idegenként tekinteni rá. Külföldi születésemet ellensúlyoztam a kiváló tanulmányi eredményemmel, hogy megmutassam: valamiben azért mégis jó vagyok, már ha nem is ott születtem, ahol mindenki más körülöttem. Aztán szerencsére ez kikopott, ahogy nőttem és ma senki az égvilágon nem kíváncsi rá, hol születtem és miért itt vagyok és hol vannak a rokonok és gyerekkoromban mi volt...

Az volt, hogy nem volt jelem az oviban. Meg az, hogy a falból nyíltak le az ágyak. Meg Emőkének szólítottak helytelenül. Meg elvertek. Aztán tudom, hogy olyan kályhánk volt, amelyiknek a csöve lyukacsos volt és lehetett benne sütni krumplit héjában. Emlékszem a húgom álmában mosolygott, amikor pici volt. És arra is emlékszem, hogy kisgyerekként második lettem egy megyei szépkiejtési versenyen és nyertem egy Fekete István könyvet. A Lutra hónapokig a kedvencem volt. Német versenyen is voltam, Bumfiedelre máig emlékszem (Bumfiedel wünscht sich eine Puppe. Er wünscht sich etwas zum sielen. Die Mutter sagt: "Das meinst du doch nicht ernst?" Die Kinder lachen: "Bumfiedel wünscht eine Puppe..."). Emlékszem arra, amikor a technika szertár előtt várakoztunk és hangosan énekelte az egyik osztálytársam, hogy mindenki csótány, én is az vagyok. Emlékszem, hogy kilöktem a padtársam a padból, mert nem hagyott figyelni. És emlékszem arra is, hogyan puskáztam a szorzótáblát a tábla felett lévő festményről. Igazgatóit is kaptam egyszer, mert le "román kurváztak"...nem köszönte meg az illető, amit kapott. Emlékszem rá, amikor hosszú idő után kimehettünk meglátogatni a rokonokat és az utcában sétálva én ismerhettem meg nagymamám házát. Alig emlékeztem már rá. Emlékszem, amikor egyik iskolai farsangon megnyertük a fődíjat, egy tortát és az okostojás osztálytársam futott vele be a terembe a folyosóról és elesett és az egész torta széthullott a földön. És arra is emlékszem, hogy egyik szünetben indultam sorakozni és fejberúgtak egy labdával. Pont szembe talált el, egészbe leszakadt a torkomon a negró...És arra is emlékszem, hogy egyszer majdnem megfulladtam a Tiszában, amikor "csak még egyet lépek, csak még egyet lépek beljebb", aztán elfogyott a lábam alól a talaj. Talán kettőt vagy hármat tudtam felrugaszkodni a víztükör fölé, hogy észrevegyenek...Azóta sem szeretem a vizet.

Emlékfoszlányok a múltból...apró homokszemek, szilánkok. Biztos megvan az egész is, valahol jó mélyen, de már nem jön elő, helyüket elfoglalták új élmények, az új életem.