Mostanában több jó filmet is sikerült szerencsére megnéznem...azért mégiscsak jobban állok filmekből, mint könyvekből. Ez is valami.

A legutóbbi, illetve amelyik a legnagyobb hatást tette rám: Éjfélkor Párizsban. Imádtam látni a várost, ahol anno én is sétáltam és ahová - most már biztos - el kell mennem újra. Párizs gyönyörű és magával ragadó. Elkap a hangulat és nem szabadulsz, átérzed a város lüktetését, ritmusát. Bagettet akarsz cipelni a hónod alatt és fura mintás térd alá érő szoknyában akarsz mászkálni, miközben sanzonokat énekelsz a Szajna partján. Párizs csodálatos! És a filmből ezt mind megkapod, átérzed, átéled. És a zene? Imádom.

Maga a történet érdekes...egy pár elmegy a városba pár napra és mivel a fickónak baromira nincs kedve az egész párizsiasodáshoz, ezért kissé berúg és megpróbál hazajutni, majd éjfélkor rossz autóba száll, amely elrepíti az 1920-as évek Párizsába. Igen, joggal gondolhatnánk, hogy ez nem meglepő pár liter bor után, de az eset után minden éjjel visszamegy a helyszínre és kezdetét veszi az időutazás. Hemingway, Picasso és a többi 1920-as évekbeli festő, szobrász, filmrendező, író mind egy helyen kávézgatnak, mulatnak, velük is megismerkedik a főhős. A film amúgy tele van művészettörténeti és történelmi utalásokkal, amelyek még érdekesebbé teszik a sztorit. Nyilván a szerelmi szál sem maradhat el belőle, de hát Woody Allent ezért szeretjük!