amikor a tesóm, akit imádok a végtelenségig, sírva hív fel, hogy elköltözött a pasija, mert most "valami nem jó, de szereti, de kis szünet kell, hogy átgondolja és majd hívja"?! Mit kell ilyenkor tenni-mondani? Odamennék én, megölelném és megvigasztalnám, de 300 kilométerről ezt nehéz és csak a telefonban tudom végighallgatni a sírását, zokogását, amitől teljes mélydepresszióba zuhanok, mert egyszerűen utálom hallani, hogy szomorú és még csak nem is tudok tenni semmit.

A legjobb, amit ilyenkor tehetsz, hogy meghallgatod és biztatod, hogy úgyis minden megoldódik. Csak hallgatni kell, mást nem lehet tenni. Persze mondhatnám, hogy ez egy szemét, ilyet tett veled, megölöm! Amúgy is sokkal jobbat találsz, sokkal szebbet...dehát hogyan mondjon ilyet az ember annak, aki egyáltalán nem így gondolja és ráadásul még csak nincs is minden veszve. De mi lesz? Ez a bizonytalanság a legrosszabb az egészben. "Majd hívlak, kell egy kis szünet." - de mikor? MIKOR hív fel? Lehet, hogy már holnap, lehet, hogy majd 2 hét múlva és akkor is csak annyit közöl, hogy "átgondolta, nincs változás, legyen vége". Őrjítő a várakozás, az unalom, a hiánya, a bizakodás, hogy majd jobb lesz, mert megváltozik és rájön: kellek neki.

És amikor csak azt hallod, hogy el van keseredve és mindenkit utál és csak kell mellé valaki, aki vele alszik és aki ott van vele és te nem lehetsz az, az szörnyű...Remélem, hogy erős lesz, mint mindig és megmutatja, hogy ő nagyon is jó csaj és felszegett fejjel lép tovább az életben, akárhogy is alakul az egész történet. Nekem mindegy, én csak a boldogságát akarom látni.